Hova jutottunk?

Halihó! Biztos bennetek is felmerült már az a kérdés, hogy hova is jutottunk, pontosabban a társadalom hova is jutott. Mióta dolgozok diákként és emberekkel foglalkozok, a kasszába még gyakrabban jut az eszembe ez a szófordulat. Egy múltkori eset vitt rá arra, hogy írjak erről egy bejegyzést.

Amíg diák vagyok elterveztem több helyen is kipróbálom magam és a két év gyorsétterem után úgy döntöttem megnézem milyen is az élet kasszásként egy nagyobb bevásárlóközpontban. Mivel már dolgoztam hasonló helyen a betanulás könnyen ment. A környezet nyugodtabb volt és kevésbé pörgős mit a gyorsétteremben. Viszont az emberek hasonlóan bukóak és lenézően kezeltek. Talán nem, csak azért mert ilyen munkát végzek, hanem azért is, mert diák vagyok. Oké, tisztelet a kivételnek, sok normális emberrel is találkozok, akik mosolyognak és további szép napot kívánnak maguktól. Csak sajnos nem ők vannak többségben

A leggyakoribb és legelszomorítóbb eset, hogy nem akarnak köszönni. A legviccesebb, hogy felnőtt emberekről van szó. Én se vagyok egy nagyhangú, de azért igyekszek mindig kedvesen és mosolyogva, tisztességesen köszönni nekik. Ők pedig még csak rám sem néznek, csak várják, hogy szép sorban lehúzzam azt, amit vásárolnak. Mikor ez megtörtént, szinte még ki se mondom a fizetendő összeget, nyújtsák a kezembe a pénzt – vagy épp kártyát – majd ezután – szintén köszönés nélkül – sietve távoznak. Rendben, megértem én hogy siet, de egy sziát vagy jó napot-ot csak ki tudnának nyögni.

A „karrierem” csúcspontja ezen a téren egy olyan eset volt, amitől leesett az állam. Egy idős férfi úgy gondolta, hogy most nagyon meg fogja nekem mondani. Előtte állt egy vele körülbelül egykorú nő, aki fehérneműt vásárolt, csak éppen nem akarta lerakni a szalagra, hanem a kezembe adta. Ezzel nem is volt problémám, leszedtem a csipogóját és visszaadtam a kezébe. Mivel nem volt elválasztó a szalag pedig automatikusan megy húztam is VOLNA a többi árut, csak a férfi rám förmedt, hogy az már az övé. Pislogtam kettőt és tudatosult bennem, hogy nem együtt vannak, pedig nagyon úgy tűnt mivel egy, nagyon közel álltak egymáshoz, kettő elválasztó sem volt, amit ugye vevő dolga odahelyezni. Jó, mondom semmi probléma ki tudtam sztornózni. Megoldottam a helyzetet és fizetett a hölgy. Erre a férfi azt mondja nekem – maga nem ide való – oké, e mosolyogtam, de ami ezután jött, így folytatta – maga, hölgyem sehová sem való! – Én ettől annyira elámultam, hogy visszaszólni se volt erőm. Amúgy sem vagyok az a kötekedő típus, de ez a helyzet megérdemelte volna. Nem értem, valaki hogy jön ahhoz, hogy ilyet mond a másiknak, úgy hogy nem is ismeri. A másik, pedig, hogy még csak meg is tudtam egyből oldani a helyzetet, minden gond nélkül.

Szerintem ebben a helyzetben, ha hibás is voltam mivel nem vettem észre, hogy nincsenek együtt, se érdemeltem meg egy ilyen beszólást hogy sehová sem vagyok való. Senki, még egy nagyobb hibáért sem érdemel meg ilyet. Volt, hogy ennél nagyobbat hibáztam – ami persze megesik, még egy hónapja se vagyok ott és heti két-három alkalmakat járok – de akkor se kaptam ilyet.

Ennél kisebb esetek is előfordulnak. Az emberek – itt is tisztelet a kivételnek – szeretnek hibáztatni másokat. Soha se értettem miért engem csesznek le azért, ha például elfogy egy ajándéktárgy, és még mindig kint van a tábla. Ez pontosan úgy történt, hogy ha xy számú terméket megvásárol az ember, kap utána egy ajándékot. Ezt ő magának kell elvennie a termék mellé kihelyezett állványról. Nos, a mostani esetünkben elvitték az összes ajándéktárgyat. Mikor megtudta a vevő, hogy nem én adom neki a kasszámból, és ha nincs, kint akkor elfogyott, nekem magyarázta, hogy akkor minek van kint a tábla. Nekem honnan kéne tudni, hogy elfogyott? Nem is az én dolgom erre figyelni. Persze ez csak a kisebb eset.

Még milliónyi ilyen történetet sorolhatnék, elég sok történik. Az okukat soha sem fogom megérteni. Nem tudom, ha én a legrosszabb napomon, se másokon vezetem, le a dühömet mások miért teszik ezt. Vagy csak szimplán miért esik jól nekik bunkónak lenni. Miért nem vagyunk tekintettel másokra? Mindenki emberből van és hibázunk.

Ez pedig nem panaszkodás, csak egy egyszerű agymenés, hogy mégis hová jutottunk. Ez a folyamat pedig nem visszafordítható, csak bele kell törődni, és meg kell tanulni kezelni őket. A higgadt természetemnek köszönhetően én eléggé nyugodtan tudom kezelni az ilyesfajta helyzeteket, és csak mosolyogva folytatom a munkámat.

Az ilyen esetekkel, nem csak a munkahelyen találkozhatunk, hanem szinte akárhol. Mikor fesztiválon voltunk, ás át szerettünk volna jutni a tömegen – még csak nem is a másik ember elé, hanem keresztbe – gondoltam udvarias leszek és megkérdezem – elnézést, átmehetek – erre a középkorú nő, bunkó stílusba rávágja, hogy nem! Ennyit arról, hogy az ember próbál kedves és tisztességtudó lenni. Néha, tényleg már fölöslegesnek érzem az ilyen „próbálkozásokat”, mert úgyis, csak a nem megérdemelt reakció jut.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a kis gondolatmenetemet. Tényleg nem panaszkodni akarok, csak jó kiadni néha magamból a nagyvilág felé az ilyesfajta dolgokat. Vagy esetleg másoknak is jó lehet, akik hasonló helyen dolgoznak és tapasztalnak ilyen eseteket, tudják nincsenek egyedül. Csak egy dolgot tudok tanácsolni, mosolyogjatok rá az ilyen bunkó emberekre, ellenük ez a legjobb fegyver.